A Brundtland Bizottság és a fenntartható fejlődés
A természettel harmonikusan együtt élő népcsoportok, törzsek évszázadok
óta tudták, hogy a vadászat, halászat során ügyelni kell arra, hogy a
vadon élő állatokból csak annyit szabad leölni, kihalászni, amennyi a
természetes szaporulat. Ellenező esetben egykét éven belül veszélybe
került volna az élelmiszerellátás. Így éltek és vadásztak az eszkimók a
fókákra, vagy az észak-amerikai indiánok a bölényekre. - Láng István írása
A magyar erdészeti szakirodalomban már a 19. század végén megjelent a „tartamos erdőgazdálkodás” fogalma, melyet a német szakemberektől vettek át. Ez azt jelentette, hogy az éves fakitermelés ne legyen több, sőt inkább kevesebb, mint az éves fatömeg-növekmény. A 20. század hatvanas éveiben alakult ki a környezetvédelmi mozgalom. Elsősorban a mértéktelen vegyszerhasználat okozta mérgezések hívták fel a figyelmet erre az új és veszélyes jelenségre. A Föld lakosainak robbanásszerű növekedése is gerjesztette az érdeklődést az emberiség alapvető szükségleteinek (élelem, ivóvíz, egészségmegőrzés, stb.) biztosítása érdekében. A világ népessége 1950-ben 2,56 milliárd fő volt, 1970-ben 3,71 (jelenleg 6,6 milliárd fő). A hetvenes évek elején az előre tekintő tudományos szakértők és közéleti szereplők komolyan mérlegelték, hogy a Föld milyen környezeti terheléseket bír el és a természeti erőforrások készletei mennyi ideig elégítik ki a növekvő igényeket. A radikálisan gondolkodó értelmiségi elitből álló Római Klub a hetvenes évek elején jelentést készített arról, hogy mi várható a 21. században, ha minden úgy folytatódik tovább, ahogy a 20. század hatvanas éveiben megindult a népesség növekedése, a környezet szennyeződése és az erőforrások hasznosítása. A jövőre vonatkozó számításokat és előrejelzéseket „A növekedés határai” című jelentésben publikálták 1971-ben. Megállapításaik szerint biztosra vehető egy globális ökológiai katasztrófa a 21. század közepén, vagy a második felében. Ezért a növekedés korlátozását javasolták. A Római Klub jelentése felrázta a szakemberek és a politikusok korábbi közömbösségét, de a fogadtatás nem volt egyértelmű. Sokan lelkesedtek az új koncepcióért, de sokan az ellenszenvüket fejezték ki. Az utóbbiak között a fejlődő országok szakemberei voltak a leghangosabbak, mert értelmezésük szerint a növekedés korlátozása egyet jelent az elmaradottságuk konzerválásával, a jövőbe vetett hit elvesztésével, amit politikailag nem vállalhattak fel.
A nemzetközi kormányzati szervezetek is felismerték, hogy az egész emberiséget békés időben is fenyegető veszély alakul ki a környezet szennyeződése, és az erőforrások kizsákmányolása következtében. Az ENSZ 1972-ben Stockholmban megtartotta az elsőn környezetvédelmi világértekezletet az emberi környezet védelme érdekében. Ezen a rendezvényen elsősorban a természeti környezeti elemek (légkör, vízkészletek, talajok, élővilág, települések) problémái álltak a figyelem középpontjában. De a fejlődő országok speciális gondjaira (elmaradottság, szegénység, hátrányos megkülönböztetés stb.) is reagáltak és ezek megszüntetése, vagy legalább is enyhítése érdekében konkrét cselekvési programokat fogadtak el. A Stockholmi Konferencia szorgalmazta, hogy a nemzetközi szervezetek és a nemzeti kormányok dolgozzanak ki környezetpolitikai koncepciókat és hozzák létre a megfelelő kormányzati intézményeket (minisztériumok, hivatalok, ügynökségek). A fenntartható fejlődés fogalma és megnevezése nem szerepelt a Konferencia dokumentumaiban.
A Bizottság megalakulása
A 20. század nyolcvanas éveinek első felében a szakirodalomban már megjelent a „fenntartható fejlődés” vagy a „fenntarthatóság” kifejezése. A szerzők összekapcsolták – akárcsak a Római Klub – a népesség növekedésének, a környezet szennyeződésének és a természeti erőforrások túlzott használatának kölcsönhatásait, de nem javasoltak drasztikus csökkentést a gazdasági fejlődésnél. Ezek a szakirodalmi tanulmányok azonban megmaradtak a szűkebb tudományos körök keretei között és nem befolyásolták alapvetően a politikai szféra döntéseit.
Szükség volt egy új mozgató erőre, amely feldolgozza a fenntartható fejlődés alapvető tételeit, új globális és nemzetközi stratégiát alapoz meg, illetve nagy nyilvánosságot teremt az új koncepció ismertetéséhez. Az ENSZ Közgyűlése 1984- ben határozatot hozott, hogy alakuljon meg a Környezet és Fejlődés Világbizottsága független szakértőkből, és a Bizottság alapozza meg a második környezetvédelmi világkonferencia koncepcióját. A Bizottság vezetésére Gro Harlem Brundtland asszonyt, Norvégia akkori miniszterelnökét kérték fel. Innen ered a „Brundtland Bizottság” kifejezés. A testület létszámát 22 főben állapították meg és az elnök asszony szabad kezet kapott a személyek kiválasztására. Először az országok listáját állították össze a kiegyensúlyozott földrajzi megoszlás alapján. Az iparilag fejlett országok közül Norvégia, Olaszország, Japán, Német Szövetségi Köztársaság, USA, Kanada, a szocialista országok közül Szovjetunió, Magyarország, Jugoszlávia, a fejlődő országok közül Szudán, Szaúd-Arábia, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Kína, Kolumbia, India, Brazília, Guyana, Algéria, Indonézia, Nigéria szakértői kerültek be a Bizottságba, illetve a testület titkára, aki szintén kanadai volt. Egy másik csoportosítás szerint a Bizottság tagjainak fele közéleti-politikai szakértők, a másik fele a tudományok, illetve a zöld szervezetek képviselői voltak.
Magyarország esetében a Bizottság elnöke a Külügyminisztériumtól kért javaslatot, melyet a Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vezetőjéhez (Gonda György) továbbítottak. A Hivatal elnöke engem javasolt, bizonyára azért, mert ismerte a hazai bioszféra kutatások és a Balaton környezetvédelme terén végzett szervező és tudományos tevékenységemet.
A Bizottság Titkárságát Genfben hozták létre. Létszáma 20 fő volt, de a háttéranyagok összeállításában kereken 1000 szakértő (köztük több magyar) vett részt. A működéshez szükséges pénzügyi hátteret nemzetközi szervezetek, alapítványok és az ENSZ tagállamok önkéntes felajánlásai biztosították.
A Bizottság 1984 októberében tartotta alakuló ülését Genfben. A későbbi plenáris ülések székhelyei: Dzsakarta, Osló, Sao Paulo, Ottawa, Harare, Nairobi, Moszkva, majd a záró ülésre Tokióban került sor 1987 februárjában. A Bizottság jelentését „Our Common Future” címmel publikálták. Magyar nyelven is megjelent (Közös Jövőnk, Mezőgazdasági Kiadó, 1988). Az ENSZ Közgyűlés
1987 novemberben fogadta el egyhangúlag a jelentést.
Közös Jövőnk
A Brundtland Jelentés áttekintette a legfontosabb ágazatok helyzetét, problémáit és javaslatokat tett a cselekvésekre. Ezek a területek a következők voltak: népesség és az emberi erőforrások, az élelem biztosítása, fajok és ökoszisztémák, energia, ipar, városok. Nagy figyelmet fordítottak továbbá a nemzetközi együttműködésre és az intézményi reformok szükségességére. Összekapcsolták a környezetvédelem és a gazdasági növekedés és fejlődés feladatait és következményeit. Javasolták, hogy a jövőben a környezetpolitikát és a gazdaságpolitikát egységes rendszerben kell szemlélni és kezelni a tervezés és a végrehajtás minden szintjén.
A jelentés fő üzenetét a fenntartható fejlődés koncepciójának felszínre hozatala és központba való állítása jelentette. Minden cselekvést a fenntarthatóság elvei szerint javasolták újraértékelni. A következő definíciót fogadták el: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generáció esélyeit arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”
Ez a megfogalmazás elsősorban politikai jellegű állásfoglalást tükröz. A középpontban az ember áll, akinek életszükségleteit már most ki kell elégíteni úgy, hogy egyúttal a jövő generációk hasonló érdekeit is figyelembe kell venni. A környezet védelmét és az erőforrások takarékos használatát közvetlenül nem említi a definíció. A fenntartható fejlődés fogalma ily módon a fejlődő világ, illetve az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok számára üzenet, hogy reményt adjon a jövőt illetően. A közvetett értelmezésnél azonban egyértelművé válik, hogy a jövő generációk csak akkor részesülhetnek a földi javakban, ha nagyfokú takarékosság valósul meg az erőforrások hasznosításában, illetve ha megőrzik a környezet értékeit.
A fenntartható fejlődés olyan természeti, gazdasági és társadalmi modell, amely a mennyiségi növekedés és a minőségi fejlődés elemeit egyaránt magában foglalja, de ezek egymás közötti aránya szükségszerűen eltérő lesz a konkrét országok esetében. Más szavakkal kifejezve, a koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi jellegű növekedés jellegzetes lesz a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés iránti igények is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság természetesen mindkét esetben elsőrendű igény.
A jelentés kiemelte, hogy eredménytelen csupán nemzeti szinten megvalósítani a fenntartható fejlődést, ezért globális erőfeszítések van szükség. Ezért előtérbe kerülnek az országok közötti két- és többoldalú kapcsolatok, amelyek regionális, illetve globális jelleget is ölthetnek. Ezek az új összefüggések igénylik, hogy a nemzeti kormányok szintjén megfelelő szervezetek jöjjenek létre az egymást kiegészítő és erősítő környezeti és gazdaságfejlesztési politikák koordinálásra, esetenként integrálására. Az energiatermelés, az ipar, a mezőgazdaság, a városfejlesztés, a kereskedelem és az áruszállítás területén fokozott mértékben kell figyelembe venni az ökológiai rendszerek terhelhetőségét.
A Brundtland Jelentés nagy visszhangot váltott ki és világszerte általános elismerést kapott. Húsz év távlatából visszatekintve azonban néhány hiányosság is nyilvánvalóvá vált. Ezek közül a legfontosabb a környezet eltartó képességének mélyebb elemzésének, hiánya, illetve a környezettudatosságra való nevelés szükségességének elhanyagolása.
A Jelentés hatásai
Az ENSZ 1992-ben szervezte meg Rio de Janeiróban a második környezetvédelmi világkonferenciát „Környezet és Fejlődés” címmel. A rendezvény alapdokumentumainak elkészítéseikor a Brundtland Jelentés megállapításaiból indultak ki. A Riói Konferencián két jogilag kötelező érvényű megállapodást is aláírtak. Az egyik a klímaváltozás elleni védekezésről, a második a biológiai sokféleség megőrzéséről szólt. Mindkettő alapgondolata levezethető a Közös Jövőnk jelentésből. A „Feladatok a 21. századra” című dokumentum ajánlásokat és javaslatokat fogalmazott meg. Ezek jogilag nem kötelezőek, de nagy segítséget nyújtanak a nemzeti környezet- és gazdaságpolitikák kialakításához. Jobb összeállítás azóta sem született.
A harmadik ENSZ Világkonferenciát 2002-ben Johannesburgban tartották „A fenntartható fejlődés világfóruma” címmel. Ezen a rendezvényen erősödött fel a társadalmi pillér szerepe is, így alakult ki a fenntartható fejlődés három tartópillére: a környezet, a gazdaság és a társadalom.
A fenntartható fejlődés nemzeti stratégiáját eléggé megkésve, 2007. júniusban fogadta el a magyar kormány, elsősorban az Európai Unió sürgetésére. Az Országgyűlés eleddig nem tárgyalta a nemzeti stratégiát, viszont 2008 májusában határozatot hozott a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács létrehozásáról. A Tanács 2008. október 10-én alakult meg Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke vezetésével. A 32 tagú Tanács tagjai között vannak a parlamenti pártok szakpolitikusai, a környezetügyért felelős miniszter, a tudomány, a szakmai szervezetek, az érdekvédelmi szervek, az önkormányzatok és a különböző civil szervezetek képviselői.
A Tanács soron következő feladata a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának aktualizálása és továbbfejlesztése.
Láng István
akadémikus, az NFFT társelnöke
Az írás az Egyenlítő című folyóirat 2008/11. számában jelent meg.
A nemzetközi kormányzati szervezetek is felismerték, hogy az egész emberiséget békés időben is fenyegető veszély alakul ki a környezet szennyeződése, és az erőforrások kizsákmányolása következtében. Az ENSZ 1972-ben Stockholmban megtartotta az elsőn környezetvédelmi világértekezletet az emberi környezet védelme érdekében. Ezen a rendezvényen elsősorban a természeti környezeti elemek (légkör, vízkészletek, talajok, élővilág, települések) problémái álltak a figyelem középpontjában. De a fejlődő országok speciális gondjaira (elmaradottság, szegénység, hátrányos megkülönböztetés stb.) is reagáltak és ezek megszüntetése, vagy legalább is enyhítése érdekében konkrét cselekvési programokat fogadtak el. A Stockholmi Konferencia szorgalmazta, hogy a nemzetközi szervezetek és a nemzeti kormányok dolgozzanak ki környezetpolitikai koncepciókat és hozzák létre a megfelelő kormányzati intézményeket (minisztériumok, hivatalok, ügynökségek). A fenntartható fejlődés fogalma és megnevezése nem szerepelt a Konferencia dokumentumaiban.
A Bizottság megalakulása
A 20. század nyolcvanas éveinek első felében a szakirodalomban már megjelent a „fenntartható fejlődés” vagy a „fenntarthatóság” kifejezése. A szerzők összekapcsolták – akárcsak a Római Klub – a népesség növekedésének, a környezet szennyeződésének és a természeti erőforrások túlzott használatának kölcsönhatásait, de nem javasoltak drasztikus csökkentést a gazdasági fejlődésnél. Ezek a szakirodalmi tanulmányok azonban megmaradtak a szűkebb tudományos körök keretei között és nem befolyásolták alapvetően a politikai szféra döntéseit.
Szükség volt egy új mozgató erőre, amely feldolgozza a fenntartható fejlődés alapvető tételeit, új globális és nemzetközi stratégiát alapoz meg, illetve nagy nyilvánosságot teremt az új koncepció ismertetéséhez. Az ENSZ Közgyűlése 1984- ben határozatot hozott, hogy alakuljon meg a Környezet és Fejlődés Világbizottsága független szakértőkből, és a Bizottság alapozza meg a második környezetvédelmi világkonferencia koncepcióját. A Bizottság vezetésére Gro Harlem Brundtland asszonyt, Norvégia akkori miniszterelnökét kérték fel. Innen ered a „Brundtland Bizottság” kifejezés. A testület létszámát 22 főben állapították meg és az elnök asszony szabad kezet kapott a személyek kiválasztására. Először az országok listáját állították össze a kiegyensúlyozott földrajzi megoszlás alapján. Az iparilag fejlett országok közül Norvégia, Olaszország, Japán, Német Szövetségi Köztársaság, USA, Kanada, a szocialista országok közül Szovjetunió, Magyarország, Jugoszlávia, a fejlődő országok közül Szudán, Szaúd-Arábia, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Kína, Kolumbia, India, Brazília, Guyana, Algéria, Indonézia, Nigéria szakértői kerültek be a Bizottságba, illetve a testület titkára, aki szintén kanadai volt. Egy másik csoportosítás szerint a Bizottság tagjainak fele közéleti-politikai szakértők, a másik fele a tudományok, illetve a zöld szervezetek képviselői voltak.
Magyarország esetében a Bizottság elnöke a Külügyminisztériumtól kért javaslatot, melyet a Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vezetőjéhez (Gonda György) továbbítottak. A Hivatal elnöke engem javasolt, bizonyára azért, mert ismerte a hazai bioszféra kutatások és a Balaton környezetvédelme terén végzett szervező és tudományos tevékenységemet.
A Bizottság Titkárságát Genfben hozták létre. Létszáma 20 fő volt, de a háttéranyagok összeállításában kereken 1000 szakértő (köztük több magyar) vett részt. A működéshez szükséges pénzügyi hátteret nemzetközi szervezetek, alapítványok és az ENSZ tagállamok önkéntes felajánlásai biztosították.
A Bizottság 1984 októberében tartotta alakuló ülését Genfben. A későbbi plenáris ülések székhelyei: Dzsakarta, Osló, Sao Paulo, Ottawa, Harare, Nairobi, Moszkva, majd a záró ülésre Tokióban került sor 1987 februárjában. A Bizottság jelentését „Our Common Future” címmel publikálták. Magyar nyelven is megjelent (Közös Jövőnk, Mezőgazdasági Kiadó, 1988). Az ENSZ Közgyűlés
1987 novemberben fogadta el egyhangúlag a jelentést.
Közös Jövőnk
A Brundtland Jelentés áttekintette a legfontosabb ágazatok helyzetét, problémáit és javaslatokat tett a cselekvésekre. Ezek a területek a következők voltak: népesség és az emberi erőforrások, az élelem biztosítása, fajok és ökoszisztémák, energia, ipar, városok. Nagy figyelmet fordítottak továbbá a nemzetközi együttműködésre és az intézményi reformok szükségességére. Összekapcsolták a környezetvédelem és a gazdasági növekedés és fejlődés feladatait és következményeit. Javasolták, hogy a jövőben a környezetpolitikát és a gazdaságpolitikát egységes rendszerben kell szemlélni és kezelni a tervezés és a végrehajtás minden szintjén.
A jelentés fő üzenetét a fenntartható fejlődés koncepciójának felszínre hozatala és központba való állítása jelentette. Minden cselekvést a fenntarthatóság elvei szerint javasolták újraértékelni. A következő definíciót fogadták el: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generáció esélyeit arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”
Ez a megfogalmazás elsősorban politikai jellegű állásfoglalást tükröz. A középpontban az ember áll, akinek életszükségleteit már most ki kell elégíteni úgy, hogy egyúttal a jövő generációk hasonló érdekeit is figyelembe kell venni. A környezet védelmét és az erőforrások takarékos használatát közvetlenül nem említi a definíció. A fenntartható fejlődés fogalma ily módon a fejlődő világ, illetve az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok számára üzenet, hogy reményt adjon a jövőt illetően. A közvetett értelmezésnél azonban egyértelművé válik, hogy a jövő generációk csak akkor részesülhetnek a földi javakban, ha nagyfokú takarékosság valósul meg az erőforrások hasznosításában, illetve ha megőrzik a környezet értékeit.
A fenntartható fejlődés olyan természeti, gazdasági és társadalmi modell, amely a mennyiségi növekedés és a minőségi fejlődés elemeit egyaránt magában foglalja, de ezek egymás közötti aránya szükségszerűen eltérő lesz a konkrét országok esetében. Más szavakkal kifejezve, a koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi jellegű növekedés jellegzetes lesz a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés iránti igények is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság természetesen mindkét esetben elsőrendű igény.
A jelentés kiemelte, hogy eredménytelen csupán nemzeti szinten megvalósítani a fenntartható fejlődést, ezért globális erőfeszítések van szükség. Ezért előtérbe kerülnek az országok közötti két- és többoldalú kapcsolatok, amelyek regionális, illetve globális jelleget is ölthetnek. Ezek az új összefüggések igénylik, hogy a nemzeti kormányok szintjén megfelelő szervezetek jöjjenek létre az egymást kiegészítő és erősítő környezeti és gazdaságfejlesztési politikák koordinálásra, esetenként integrálására. Az energiatermelés, az ipar, a mezőgazdaság, a városfejlesztés, a kereskedelem és az áruszállítás területén fokozott mértékben kell figyelembe venni az ökológiai rendszerek terhelhetőségét.
A Brundtland Jelentés nagy visszhangot váltott ki és világszerte általános elismerést kapott. Húsz év távlatából visszatekintve azonban néhány hiányosság is nyilvánvalóvá vált. Ezek közül a legfontosabb a környezet eltartó képességének mélyebb elemzésének, hiánya, illetve a környezettudatosságra való nevelés szükségességének elhanyagolása.
A Jelentés hatásai
Az ENSZ 1992-ben szervezte meg Rio de Janeiróban a második környezetvédelmi világkonferenciát „Környezet és Fejlődés” címmel. A rendezvény alapdokumentumainak elkészítéseikor a Brundtland Jelentés megállapításaiból indultak ki. A Riói Konferencián két jogilag kötelező érvényű megállapodást is aláírtak. Az egyik a klímaváltozás elleni védekezésről, a második a biológiai sokféleség megőrzéséről szólt. Mindkettő alapgondolata levezethető a Közös Jövőnk jelentésből. A „Feladatok a 21. századra” című dokumentum ajánlásokat és javaslatokat fogalmazott meg. Ezek jogilag nem kötelezőek, de nagy segítséget nyújtanak a nemzeti környezet- és gazdaságpolitikák kialakításához. Jobb összeállítás azóta sem született.
A harmadik ENSZ Világkonferenciát 2002-ben Johannesburgban tartották „A fenntartható fejlődés világfóruma” címmel. Ezen a rendezvényen erősödött fel a társadalmi pillér szerepe is, így alakult ki a fenntartható fejlődés három tartópillére: a környezet, a gazdaság és a társadalom.
A fenntartható fejlődés nemzeti stratégiáját eléggé megkésve, 2007. júniusban fogadta el a magyar kormány, elsősorban az Európai Unió sürgetésére. Az Országgyűlés eleddig nem tárgyalta a nemzeti stratégiát, viszont 2008 májusában határozatot hozott a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács létrehozásáról. A Tanács 2008. október 10-én alakult meg Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke vezetésével. A 32 tagú Tanács tagjai között vannak a parlamenti pártok szakpolitikusai, a környezetügyért felelős miniszter, a tudomány, a szakmai szervezetek, az érdekvédelmi szervek, az önkormányzatok és a különböző civil szervezetek képviselői.
A Tanács soron következő feladata a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának aktualizálása és továbbfejlesztése.
Láng István
akadémikus, az NFFT társelnöke
Az írás az Egyenlítő című folyóirat 2008/11. számában jelent meg.
