Fejvesztett fejlődés

Valóban, egyre fenyegetőbb jelek utalnak arra, hogy jövőnk, és nem a távoli generációk jövője, hanem a saját holnapunk ellenőrzése kicsúszik a kezünkből. Az emberiség történelmi időkön keresztül gyűjtögette, halmozta környezetével szemben azokat a bűnöket, amelyek miatt, most a megsértett Föld Anya tápláló emlői kezdenek elapadni, és az eddig magasra törő emberi faj szembesül bűneinek következményeivel. Mondom az emberi faj, azok is, akik kevésbé osztoztak a bűnökben, és azok is, akik még meg sem születtek. A globalizáció tette az emberiséget kollektív szenvedővé, pedig hasznait csak kevesen élvezték.

A háromlábú szék

Van még lehetőség változtatni? Akarunk-e változtatni egyáltalán? A legtöbb ember számára ez a kérdés fel sem merül. Miért is akarna változtatni? Ha változtatni akarna az életén, akkor legfeljebb még többet szeretne. Többet és jobbat! Akkor, amikor a világ népességének háromötöde arra vágyik, hogy ő is tele fazékból egyen, nehéz lenne megmagyarázni nekik, hogy mindezt ők már nem érhetik el. Tudta ezt a Brundtland Bizottság is, ezért ígért is mindenkinek két marokkal. Megígérte a fenntartható gazdasági növekedést, amiből a szegények is jövedelemhez juthatnak majd, hogy ők is jobb fogyasztók legyenek, amiből végül is a gazdagok még jobban gazdagodhatnak. Persze ennek a növekedésnek másfélének kellene lennie a szokásosnál, növekedjünk úgy, hogy ne sérüljön a környezet. A fenntartható fejlődés építményét a társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek kiegyensúlyozottságában látták.

Szép gondolat, mégis ez az egyetlen háromlábú szék, amelyet eddig imbolyogni láttam! A „Közös jövőnk” (Brundtland) jelentés igencsak kétarcúra sikeredett. Ugyan meglátta, hogy a világ összes problémája egy rendszerben létezik, ezért nem oldható meg a jelenlegi széttagolt intézményrendszerrel, de mégsem jutott túl a szokásos analitikus megközelítésen. Maradtak a szokásos szektorok, ipar, mezőgazdaság, közlekedés és társaik, legfeljebb hozzájuk illesztették a fenntartható jelzőt. A gazdaság, társadalom, környezet is megmaradt a maga vélt valóságában, amely mint három egyenrangú, de külön pillér tartja a fenntarthatóság épületét. Csakhogy az építmény az emberi társadalom, amelynek talapzata a természet, az a bizonyos, apadó mellű Föld Anya. A gazdaság meg ugyanúgy sajátja az emberi társadalomnak, mint ahogyan gazdasága van a természetnek is. Az ember és természeti környezet a gazdaságon keresztül kerül ellentétbe, az ember a gazdaságon keresztül harcol eltartója, így végső soron saját maga ellen.

Igen! Ez a pont, ahol nagyon jól kitapintható, hogy min is kellene változtatnunk. A változtatás tárgya viszonyrendszerünk, tág értelemben kultúránk. A kultúra minden időben rögzíti viszonyainkat egymás és a természetes környezet között. A jelenlegi viszonyunk, pedig nem megfelelő. Nem megfelelő, mert egy értékvesztő kultúra, amelyben a viszonyrendszer egyetlen fő érték, az anyagi javak megszerezhetősége köré épül. A jelenlegi fejlődési paradigma ezért a gazdasági növekedés paradigmája, amely szerint az emberi társadalmi tevékenység elsődleges célja a gazdasági növekedés. Az elsőségekre (prioritásokra) épülő társadalomban az értékek egyensúlyának elvesztése szükségszerű, hiszen a többi érték a legfőbb érték után sorolódik.

A fejlődéshez vezető érvényes paradigma szerint az ember és a természet eszköze, erőforrása a gazdasági növekedés céljának. Micsoda torzó! A növekedéstől várjuk azokat az anyagi forrásokat, amelyekkel majd megoldani szándékozzuk társadalmi és környezeti gondjainkat. Könyörgöm, hát nem látjuk, hogy a problémák a növekedés kergetése közben keletkeznek! Nem lenne egyszerűbb ezeket a problémákat meg sem termelni? Igen, de ezt a kérdést a növekedés ideológiáján felnevelt társadalom már észre sem veszi, gondolkodó lényből eszközzé, erőforrássá silányították. A fejlesztési tervek humán erőforrásként beszélnek róla, akit azért kell fejleszteni, hogy eleget tudjon tenni a növekedés istenének. Ahogyan Föld Anyánkat is eszközzé alacsonyítottuk le, a természeti erőforrás. Adj neki! Természeti erőforrás! Belőle megy az autód, termel a gyár, üvölt a magnód!

Legalább ezt tudnánk. De már ezt is elfeledtük. Oly messze kerültünk a természettől, hogy az számunkra nem más, mint kirándulás, vagy film valamelyik tévécsatornán. Nem látjuk, hogy mely földből származik a kenyér, mely tőke teremte a bort, nem ismerjük a földművest, Őt, aki fáradt mindezért. Elveszett a közvetlen tapasztalás, személytelen ipari tárgy lett az étel, amelyet leemelünk az áruházak polcairól, és amelyet ha elfogyasztunk, eszünkbe sem jut megköszönni Föld Anyánknak. A „tudományra” és technikára támaszkodó anyagi jólétünkben nem gondoljuk, hogy szükségünk van másokra, szükségünk van egy éltető közösségre, és környezetre.

Jóléti értékek

Miközben az egyetlen „igaz” értéket, az anyagi gyarapodást kergetjük, a többi értéktől távolodunk, jóllétünkhöz szükséges értékeink egyensúlytalanná válnak. Ma legfeljebb megmosolyogják a fejlesztők azokat, akik szeretetről, boldogságról, kölcsönös nagylelkűségről beszélnek. Ah, mit lehet ezekkel kezdeni a termelésben? Pedig a helyes erkölcsiség, a helyes értékrend a legnagyobb teremtő erő! A jóléti értékek szerkezete meghatározza az egész társadalmi felépítmény szerkezetét is.

Módszeresen vizsgálva a társadalom megnyilvánulásait alapvetően a társadalom által vallott értékek alapozzák meg. Az értékek szerkezete ez után az egyén szintjén meghatározza az ismereteket, a szemléletet, a viselkedést, a szokásokat, társadalmi szinten a filozófiát, a politikát, a szakpolitikákat, a terveket és programokat. Erre, az ún. kulturális szintre épül fel az intézményi szint, amely mint okozat, követi az őt meghatározó okot, a kulturális szintet. A jogi szabályozás, a közgazdaság, a közigazgatás, a költségvetés, az oktatás, az egészségügy, a szociális gondoskodás, a biztonság vagy az információ szolgáltatás intézményei mind-mind az értékrendet fogják visszatükrözni. Végül az intézményi szint határozza meg az ún. strukturális szintet, ahol a termelés és fogyasztás szerkezete, az egyes szektorok, a települési szerkezet, az infrastruktúra határolható be.

A jóléti értékek egyensúlytalanok. A legfőbb érték az anyagi jólét, a talán legkevésbé értékelt összetevő a környezet minősége. A jóléttel szemben alulértékelt az egészség, a biztonság, a boldogság is, mert úgy véljük, hogy ezek akkor kaphatók meg szolgáltatásként, ha meg tudjuk őket fizetni. Persze késő rájönni, hogy ezek az értékek akkor sem megfizethetők, ha rengeteg pénzünk van, sőt elvesztésükhöz éppen a legfőbb érték keresése vezet.

A jóléti értékek egyensúlytalansága visszatükröződik a társadalmi felépítményben, vagyis az értékek szerkezete minden más szerkezetet is meghatároz. Ha a legfőbb érték az anyagi jólét, akkor annak következménye, hogy az ember gondolkodásában megjelenik a természet kizsákmányolása, az a hit, hogy az ember uralja környezetét, és azt átalakíthatja saját igényeinek megfelelőn. Amennyiben a környezet egyenrangú érték lenne az anyagi jóléttel, akkor az ember önmagát elfogadná a természet részeként, alkalmazkodna hozzá, és nem törekedne átalakítására. Ismereteink szerkezete is követi az értékszerkezetet. A technikai ismeretek tudása azért válik elsődlegessé, mert a technika az ember segítőtársa a természet átalakításában, az anyagi javak megszerzésében. A másféle ismeretek már nem ilyen rangosak, ha nem becsüljük értékként környezetünket, akkor azt sem tudjuk, hogyan kell úgy használni a környezetünket, hogy az anélkül elégítse ki szükségleteinket, hogy a jövőnket veszélyeztetnénk.

Ha az arányok megbomlanak, akkor nem lesznek hiteles jóléti mutatóink sem, hiszen a mutatók csak bizonyos jóléti összetevőkre fognak koncentrálni. Ennek tipikus példája az egy főre jutó nemzeti termék, amely a gazdaság növekedését mutatja, de nem ad hiteles információt a társadalom jóllétéről. Mivel azonban a jóllétet az emberek összekapcsolták a gazdasági növekedéssel, elhiszik, hogy a GDP változása jelzi jóllétüket. A GDP-nek tulajdonított túlzott szerep rossz hatással van a társadalom helyes tudatára, gyengíti a rendszerszemléletű megközelítés képességét.

Pénz és tudás – vagy erkölcs?

Ugyancsak az anyagi értékek, a pénz elsősége okozza például a város-vidék közötti különbségek létrejöttét is. A problémalánc itt is az értékválasztással indul. Anyagi boldogulást a nagy piacokon lehet elérni, ahol sok a fogyasztó, ahová érdemes termelni, s ahol érdemes eladni, szolgáltatni, mert sokan vannak. Az anyagi boldogulás jobb lehetősége ezért a városokba vonzza az embereket, aminek következtében nő a városok fejlődési potenciálja. Ezzel párhuzamosan a vidéké a csökken, a kiüresedő piacokra nem érdemes termelni, hiszen nincs fogyasztó, vásárlóerő. A vidéki infrastruktúra fenntartása fajlagosan egyre költségesebbé válik, hiszen kevesebben osztoznak a költségeken. A folyamat eredményeként a jóléti mutatók másmás összetevői romlanak városban és vidéken. Városban javul az anyagi jólét megszerezhetősége, de a zsúfoltság miatt romlanak az egészséges élet környezeti feltételei, ami a pénzszerzéssel járó életmóddal együtt kikezdi az emberek egészségét és társadalmi kapcsolatait.

A termelés, fogyasztás szerkezete is az értékválasztásunkat tükrözi vissza. Ha nem becsüljük a környezetet, akkor elpocsékoljuk környezetünk javait. Nagy anyag és energia igényű lesz a termelés és fogyasztás szerkezete, nem törekszünk a hatékonyságra, és termeljük a hulladékok sokaságát. Most, hogy eljutottunk az ok-okozati lánc végére, elindulhatunk visszafelé is.

Az okozat ugyanis visszahat az okra. A termelés és fogyasztás szerkezete, az, hogy milyen is ma a világ, visszahat az értékekre. Erőlködhet a nevelő az iskolában – igaz nem is ezen erőlködik –, hogy megváltoztassa neveltjei környezeti tudatosságát. Még ha sikerül neki egy-két magot elhinteni, nehezen talál termékeny talajra, hiszen a „való világ” nem erősíti meg a tanult, nevelt mintát. Éppen ellenkezőleg, mereven szembe találja magát a megtérített bárány nyájának szokásaival. A környezeti nevelés műhelyeiben tanult viselkedési minták a valóságban nem megélhetők, mert az egész struktúra másként működik.

A feladat ezért kettős. Nem elegendő az egyének, a társadalom értékrendjének megváltoztatásán dolgozni az iskolában (még egyszer hangsúlyozom, nem ez folyik ott), hanem az értékekre épülő struktúrán is változtatni kell, legelőször termelési és fogyasztási mintázatainkon. Itt találhatók azok a szektorok, amelyek a gazdaság gerincét adják, és amelyek harcterei az éltető környezettel folyó csatározásoknak. Technikai értelemben ez azt követeli, hogy sokkal kevesebb természeti erőforrás feláldozásával, hatékonyan használjuk a természet javait, míg erkölcsi értelemben szükségleteink, nem pedig igényeink szintjén kellene fogyasztanunk.

Sokan vélik, hogy korunk válságainak megoldása pénz és tudás kérdése. Még több ismeretre, technikai eszközre és tudásra lenne szükségünk. Végre be kellene látni, a problémák gyökere erkölcsi jellegű, és ezért a megoldásnak is annak kell lennie. Már csak azért is, mert amit a társadalomban újra kellene éleszteni – kölcsönös nagylelkűség, szeretet, megértés – azt nem lehet pénzzel, technikával megtenni, mert azt a pénz és technika tette tönkre.

dr. Gyulai Iván
a szerző ökológus, az NFFT környezet és természetvédő szervezetek által delegált tagja

Az írás az Egyenlítő című folyóirat 2009/1. számában jelent meg.